A Balaton vidékén
is őshonos növény, a szőlő termesztését először a rómaiak által
megszervezett Pannónia provinciában állították a rendszeres
bortermelés szolgálatába.
A népvándorlás zűrzavaros időszaka után a szőlővel való foglalkozás
a kereszténység terjedésével emelkedett újra a termelés szintjére. A
honfoglaló magyarok, akik a szőlő és a bor ismeretével érkeztek új
hazájukba, a letelepedésük után sok új ismerethez jutottak, mint
például a szőlőmetszés, a borászatban a faedények és a picék
használata. A honfoglalók, az alávetett népek, a behurcolt és
vásárolt rabszolgák, és a szerzetesek alakították ki a vidék szőlő-
és borkultúráját, amely a Balaton vidékén honos, továbbá őshonos
hazai, és balkáni közvetítéssel a borvidékre került fajták
termesztésére épült.
Az itt termelt bor a XIII. századtól fontos árucikk lett a
kereskedelemben.
A Balaton körül folyó szőlőtermesztésből létrejött a XIV-XV.
századra az ország egyik legfontosabb borvidéke.
A badacsonyi borvidék is hozzájárult a középkori magyar állam
felvirágzásához, aminek az iszlám terjeszkedése vetett véget. A
borvidék két birodalom végvidékére került, lakossága megmaradt
magyarnak, de meghódolt és adózott a török császárnak, és a szőlei
után minden falu a török földesurának is. Ennek ellenére a lakosság
helyben maradt, melyben kiemelkedő szerepet játszottak a
szőlőültetvények, amelyeknek a művelését folyamatosan végezni
kellett.
A borvidék
vonalában kiépített végvárak (Csobánc, Szigliget urai, a Gyulaffy,
Esterházy, Tóti Lengyel családok) tagjai híres törökverők voltak. A
vidék bortermeléséből származott a végvárak fenntartásának egyik
biztos forrása. A végvárak katonasága, a vitézlő rend, a
szőlőművelők seregét adta, ennek következtében a török uralom végére
korábban nem tapasztalt mértékben gyarapodott a szőlőművelés alatt
álló terület.
A török hódítás korában újabb balkáni eredetű szőlőfajtákkal és
borászati eljárásokkal gazdagodott a vidék szőlő- és borkultúrája.
A Rákóczi-szabadságharc és az 1711. évi pestisjárvány, a végvárak
lerombolása és katonaságának szélnek eresztése után a badacsonyi
borvidék mélypontra került, ahonnan hosszú fejlődés útján emelkedett
újra a hazai bortermelés élvonalába.
A XVIII. században a helybeliek szőlővel ültették be mindazokat a
hegyoldalakat, amelyeket ma optimális termőhelynek tekintünk.
Terjedt a soros ültetés, a gondosabb talajmunka, a borászatban a
fejtés és a vasabroncsos hordók használata.
A fajtaösszetételben kiemelkedő szerepet kapott a Furmint, ottani
nevén Szigeti és más aszúsodásra alkalmas fajták, ezért aszúborokat
is készítettek. Kedvelt volt az ürmösbor. A borok javítására
mustmézet használtak. A termelés biztonsága a termelőket pincék
százainak a megépítésére sarkallta, amelyek a korábbinál jobb
borkezelést tettek lehetővé és a mai napig a népi építészet értékes
örökségét képezik. A termelőknek a Napóleoni háborúkig felmutatott
teljesítménye a korabeli adóigazgatás páratlan értékeléséből is
kiviláglik: a Balaton környékén a XIX. század első felében egyedül a
badacsonyi borvidéken termeltek I. osztályú borokat.
A korábban is
működő hegymesterek mellé az 1752. évi vármegyei hegytörvények
alapján mindenütt megszervezték a hegybíróból, a vicebíróból, 12
hegyesküdtből és notáriusból álló szőlőhegyi önkormányzatokat,
amelyek földesúri ellenőrzés alatt, de jelentős önállósággal is
rendelkezve igazgatták a szőlőhegyeket. Működési területük a
gyepüvel védett promontórium, amelyen belül ítélkeztek,
nyilvántartották a szőlőbirtokosokat, gondoskodtak a gyepük, utak,
hidak karbantartásáról, a köz- és vagyonbiztonságról, a szőlők
munkáltatásáról. A badacsonyi szőlőhegy jegyzőkönyve a XVIII-XIX.
századi szőlőhegyi önkormányzat működésének egyik legszebb emléke.
A XIX. század első felében a francia palackozott fajborok
előállítása külső kihívást jelentett a borvidék termelői számára,
amelyre hatásos választ csak a polgári átalakulás után tudtak adni.
Ekkor a korábbi nemesi- földesúri osztály tagjai is a
szőlészet-borászat felé fordultak, mivel a dézsmabor megszűnése
miatt a saját gazdaságukban kellett megtermelniük a bort.
Az úttörő gazdaságok, mint Ranolder János veszprémi püspöké, az
Esterházyaké, Bogyay Lajosé és nyomukban a többi termelő is a
nyugatról importált szőlőfajtákkal végrehajtották a fajtaváltást, s
megkezdték a korszerű borászati eljárások alkalmazását. Mindezek
eredményeként a borvidék borai a borversenyeken és a
borértékesítésben a szőlőtermesztés kiváló helyi adottságainak
megfelelő értékelést kaptak.
A filoxéravész
derékba törte ezt az átalakulást, de a lakosság a ki- és elvándorlás
helyett más utat választott: amerikai alanyvesszőkre,
oltványszőlőkre alapozva a termelést (a korábbinál kisebb
területen), sikerre vitte az első szőlőrekonstrukciót. Így a
kereskedelmi kapcsolatok rendszere, mely a hazai bornagykereskedők,
borügynökök (borcenzárok) és kocsmárosok, továbbá az osztrák, főleg
stájer kereskedők vásárlásaira épült, az első világháború végéig
sikeresen működött.
A monarchia gazdasági szétesése miatt az 1920-as években a
borértékesítés ellehetetlenült. A termelők és a kormányzat a minőség
javításával, szigorú bortörvényekkel, a hegyközségi önkormányzat
újraszervezésével, és állampincészet működtetésével igyekeztek úrrá
lenni a válságon. A filoxéravész után meghonosodott termelési
kultúrát és a kártevők elleni védekezést minden gazdaságban
elsajátították olyan sikeresen, hogy ezt a termelési kultúrát a
borvidék termelői a II. világháború után bekövetkező állami
beavatkozások ellenére is érintetlenül megőrizték az 1960-as évekig.
A borvidéken az 1960-as évektől kezdve állami támogatással
végrehajtott második szőlőrekonstrukcióval gyökeresen átalakult a
szőlészet és borászat. 1992-ig a Badacsonyi Állami Gazdaság, a
Badacsonyi- vidéki Pincegazdaság és a Balaton-felvidéki
termelőszövetkezetek alakították ki. Az 1992-től újra
magántulajdonba került felparcellázott szőlőterületek tulajdonosai
továbbra is a borászat meghatározó részesei.